Varga Gyöngyi - Nomád teológia

Az Ószövetség változatos műfaji formákban arról tanúskodik, hogy mindenki úton van. Időben, térben, fizikai valójában és képletesen, mindennapi tevékenységei közepette, megélt emlékei felidézésében és a rátestált hagyományok továbbadásában az ember szüntelenül, megállíthatatlanul vándorol.

Ám az ember végső soron tudja, hogy nem kell valóságosan útra kelnie ahhoz, hogy úton legyen. Születésének pillanatától eredendően nomád életet él, hiszen magával ragadja a mozgás, a létezés lüktetése, amely az őt körülvevő világ sajátja; és nem tehet mást, mint hogy belelép ebbe a szüntelen változásba. Mindeközben pedig belül is nomáddá válik: benne bolyonganak évezredek nemzedékeinek ősképei, gondolatlenyomatai, vágyakozásai. Benne él a remény, hogy valahová majd megérkezik – még akkor is, ha láthatóan egy helyben áll vagy ül az éppen elért köztes állomáson, és örül a már megvalósult céljainak.

„Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az ÚR a pusztában!” (Deut 8,2) Az Ószövetség arról beszél, hogy a legjobb, ami történhet velünk, az, hogy úton lehetünk. Itt, menet közben, a földi életünkben talál ránk a „menny”, itt részesülünk „mindenségélményekben”, nagy pillanatokban. A velünk vándorló Isten jelenlétében érlelődik meg emberségünk. Éppen ezért a bibliai szerzők kitartóan tanítják nekünk a vándorlét bizalomra alapuló, a „mostra” nyitott teológiáját.