Kamarás István OJD - Ipiapi atya füveskönyve

Engedje meg az Olvasó, hogy néhány használati utasítást adjak eme nem hétköznapi olvasmányhoz.Mindenekelőtt: teljesen természetes, ha olvasás közben erőt vesz valakin a szent ambivalencia.Ez olyan furcsa kettős érzés, amelyet akkor él át az ember, amikor nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen.A kettő együtt ugyanis ritkán sikerül. Ha ezt érzi az Olvasó, akkor már egészen közel van az OJD rend lelkiségéhez.Isten bohócai ugyanis saját esendőségüknek, kicsinyességüknek, emberkedésüknek a tükrébe tekintve nem jajveszékelnek önmaguk fölött, hanem nevetnek önmagukon.Ez a nevetés nem elröppenő humor, nem is fricskák és fityiszek sora az egyház botladozásai láttán,hanem nagyon is komoly és áldott, lelket tisztító és feloldozó nevetés.A humor tudniillik Isten páratlan ajándéka, a nevetés pedig nem más, mint a lélek tüsszentése.Hiszen boldogok azok, akik önmagukat tetten érve önmagukon tudnak nevetni.A humorban tehát Isten bohócai sem ismernek tréfát. Ugyanakkor e remekbe szabott szösszenetekben való elmélyedésnek van egy komoly rizikója:ha valaki esetleg magára ismer, az nem a véletlen műve. Ezek az írások ugyanis komoly tükröt tartanak elénk.Igaz, ez a tükör néha talán a szükségesnél is görbébbnek tűnik, de e szent túlzások nélkül vajon felismernénk-e azt,hogy az evangélium nyitottságának és szabadságának sodrását oly könnyen és gyakran cseréljük szűkkeblű, törvényeskedő lelki köldöknézegetésre? Ipiapi atya lelkiségével összhangban a kérdés így is föltehető: vigyorog vagy vicsorog a lelkünk?"