Gergely Edó - Monyómesék

„Nem tudom, milyenek a monyók. Mindig másak és mindig máshonnan bukkannak elő”. Már az első monyómese első sorával megnyílt a kapu a Monyóvilág és az emberek világa között. Azóta a monyók a legváratlanabb pillanatban és a legmeghökkentőbb formában bukkannak elő a szerző mindennapi életében is. Erről az elevenségről kisfia is gondoskodik, aki Samut, a vízimonyót, akié az egyik főszerep, ugyanolyan gondoskodással dédelgeti, mint két láthatatlan barátját, Kicsisüsüt és Nagysüsüt.Az állandó és kölcsönös ismerkedési folyamatban eddig kiderült a monyókról, hogy bár gyakran bölcsek és hetyke mindentudók,  mégis esendőek, tudásuk állandóan megkérdőjeleződik, vagy ők maguk kérdőjelezik meg azt. Lélekben növekedni képes kis lények, akik valahol a látható és láthatatlan világok határán élnek, öntörvényűek, néha furcsán okoskodóak, nyelvi humoruk az óvodáskorú gyermekek nyelvéhez áll közel. Látszólag jelentéktelen dolgokkal töltik az idejüket, olyasmikkel, amik a felnőttek szemében időfecsérelésnek tűnhetnek, azonban a monyók és a gyerekek  időtlen létében csak ezeknek a cselekedeteknek van igazán értelmük. Az emberekkel szemben, bár izgatják a fantáziájukat, fenntartásaik vannak. Ezeket a fenntartásokat nyugodt szívvel dédelgetik, ugyanis meggyőződésük, hogy a felnőttek nem látják őket. Azonban, mint az a szerző olvasóhoz intézett kiszólásaiból kiderül, ez koránt sincs így. De, bár legtöbbször látja és tudja, mi történik a monyókkal, feléjük nem árulja el magát, hanem a két világ között a kisfia jelenti az összekötő kapcsot.Bár eleinte úgy tűnik, a mesék egyenként is különálló történetek, ahogy kibontakozik Samu személyisége, környezete , és a szerző és kisfia valódi, mindennapi életének eseményei is befolyásolják a vízimonyó történetének alakulását, úgy válik egyre inkább meseregény-szerűvé a Monyómesék. A mesehősök, a kisgyerekek láthatatlan barátai, az igazából is létező kutya és kismacska, a szerzőnő életének eseményei és egy régi, kilencvenkilenc éves ház története csábítja fantáziadús kalandozásra az olvasókat, alkalmat adva az együttolvasás során akár közösen kitalált történetek elmondására, vagy akár a monyómesék tovább szövésére.Gergely Edó mesevilága kipróbált, gyermekolvasókon edződött képződmény, kitapinthatóan a szóbeliségből, az „anya mesél a gyermekének” szituációból táplálkozik, ebben a helyzetben van a csírája. Hátterében egy olyan tájékozódás érzékelhető, amely a világban létező, és gyakran észrevétlenül maradó csodákra irányítja rá a figyelmet. Rokonszenves vonása, hogy ezek a csodák nem elidegenítő jellegűek, inkább valamiféle kiteljesedés útját nyitják meg: a közeliség csodái, apró, élhető csodák.