Szabó Andor - Feltámadásaim

Éppen tíz esztendővel ezelőtt, 2007-ben, már három évvel túl nyolcvanadik életévén, fejezte be apósom, dr. Szabó Andor két kiadást megért, Feltámadásaim című önéletírása szövegének végső csiszolását, kiegészítését, a második kiadás számára. E könyv, a gyermek- és ifjúkori epizódokat követően, voltaképpen az ő lelkészi fejlődéstörténete. Nem rohammunka volt ez, korábbi és későbbi változatában sem, hanem 15 év alatt papírra vetett feljegyzéseinek többszörösen is átdolgozott, gondosan kiegészített szövege. Önvallomásának, ha úgy tetszik, lelkészi fejlődésregényének„Tapasztalatok a szolgálatban” című fejezetéből idézzünk most fel egy olyan részletet, amelyben a mátraházi tüdőszanatórium betegeire, s köztük egy, a halál küszöbén várakozó húszéves fiatal lányra emlékezik:„Feladatom volt továbbá, hogy rendszeres istentiszteleteket tartsak a mátraházi tüdőszanatóriumban… Rendkívüli együttérzés élt bennem a tüdőbetegek iránt. Eszembe jutott az apám. Hajdanán innen jött haza Vásárhelyre, reménytelen állapotban. Szükség szerint a fekvőbetegeket is látogattam. Egy leányra emlékezem, már végső stádiumban várta a bekövetkezendőket. Csupán hosszú, sötét haja és mélyen ülő tekintete maradt hírmondónak abból, hogy mindössze húszéves volt. Hittel nézett elébe annak, hogy meg kell halnia. Ezt mondta: Isten kezéből fogadom el, hogy az életem ilyen korán elzárul. Azt is tudom, hogy Krisztushoz megyek, de azért mégsem könnyű. … És folytak a könnyei. Haldoklók lelkigondozásában ő volt az első, akit igyekeztem pásztori módon erősíteni, felvillantva a célt, ahová – kegyelemből – megérkezhetünk.”